Személyes tábori krónika

Épp csak elindultunk a nyíregyházi állomásról, ahol az utolsó családtól is elbúcsúztunk. Sírtak a gyerekek és sírt az anyuka is. Kétségbeesés volt az arcán, ahogyan az apukáén is, hogy most mi lesz, hogyan tovább? Az egész család nehéz időszak előtt áll, kapaszkodnának belénk még, de már el kell válnunk… távolról próbálunk majd mellettük állni. Beszállok a mikrobuszba, mert még több száz kilométer vár ránk, mire haza érünk. Kell is ez az idő, hogy kicsit összeszedjem magam, hogy kicsit könnyebb legyen a lelkem. Könnycseppek gördülnek az én arcomon is. Szól az autórádió, az énekessel dúdolom:

„Most élj, most vigyázz, hogy jól csináld,

mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.

Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,

most örülj, hogy van ki vár és a két karjába zár.

Addig van remény, minden perc ünnepel.

Hisz mindig van remény, hinni kell, ó, hidd hát el.”

Igen, mindig van remény, hinni kell! Micsoda harcos családok voltak itt velünk! Mennyi nehézségen küzdötték át magukat, milyen nagyszerű emberek! Volt, aki a gyerekotthonból kikerülve, családi háttér nélkül hajléktalan lett. Aztán összekapaszkodtak a társával és talpra álltak. Ma keményen dolgoznak és gyönyörűen nevelik a gyermekeiket. Olyan jó volt látni boldogságukat, ahogyan a gyermekeikkel játszottak, élvezték a bobozást, vagy csodálták a tihanyi táj szépségét. Az egyik családban öt gyermek nevelkedik. Szépek, kedvesek, udvariasak. A szüleik arra a legbüszkébbek, hogy jól tanulnak. Amikor arról beszélgettünk egy családi gazdálkodáshoz értő szakemberrel, hogy mire kell figyelni a pénzgazdálkodással, hitelekkel, hogyan lehet okosan gazdálkodni, az asszonyka elmesélte, hogy ő bizony a kenyeret és a péksüteményt is minden nap megsüti, mert így nagyon sokat spórol. Azért öt kicsi gyerek mellett ez elég szép teljesítmény! Jó volt látni, hogy az apuka önfeledten csúszdázott a nagyobb gyermekeivel a csopaki strandon és együtt élvezhették a balatoni fürdőzést. Csak egyszer hagyta magára a családot, amikor bemondták a hangosbemondóba, hogy valaki elveszítette a vízben a drága óráját és felajánlott 15 ezer forintot a megtalálónak. Nevettünk rajta, hogy hogyan gondolhatja valaki, hogy megtalálják az óráját… tűt a szénakazalban. Kicsit később megérkezett Gabi „nem hagyhattam ott azt a pénzt Aranka néni, jól jön a családnak!” Ha más meséli, nem hiszem el. Egy csillogó barna szemű kislány gyakran szegődött mellém, odabújt, fogta a kezem, szaladt utánam. Az anyukája rám nézett egyszer és azt kérdezte, ugye, én nem voltam ilyen bújós? Bizony, nem volt, inkább morcosan nézett a nagyvilágba nap mint nap. De hát őt nem az anyukája nevelte, dédelgette, szeretgette… egyedül kellett megbirkóznia a félelmetes nagyvilággal. Milyen nagyszerű, hogy az ő gyermeke már oda tud bújni és bízni tud, szeretni tud! És az megvan, amikor egy elegáns kávézó tetőteraszán a kedveseddel jeges kávét kortyolgatsz, miközben a Balatont csodálod? Csönd van és békében csevegtek az élet nagy dolgairól? Hát igen, a szülőrandi az egyik kedvencem volt. Remek önkénteseinkkel felvigyáztuk a randizók gyerekeit, amíg ők kettesben tölthettek egy fél órát. Ahol nincsenek nagyszülők, rokonok, nagy dolog ez! Ki tudja az elkövetkezendő években jut-e egy ilyen fél óra? Na jó, igazság szerint sok számomra kedves program volt. Például a festős, vagy rajzolós programok, amiket Balogh Tibi vezetett. Csináltatok már közös festményt a gyerekeitekkel közösen? Egy csoda volt látni az elmélyült művészeket, ahogyan együtt alkottak. A képek pedig gyönyörűek lettek! Az estéket én egy kislány ágya mellett töltöttem. Ő egyedül volt a táborban, kicsi vadgesztenye… az anyukája elhagyta őt évekkel ezelőtt. Szereti a meséket. Különösen a Kisvakondot. Mondjuk azt én is nagyon szeretem, úgyhogy nem örültem neki, hogy hamar elaludt. A végét már magamnak meséltem, mikorra kész lett a kék nadrág nagy kék zsebekkel, az én kis gesztenyém már békésen aludt. Persze megértem, nap közben sok dolga volt, különösen a vadkacsákkal, hattyúkkal… Szóval, gyorsan röpültek a napok… Többen egyszerűen megmondták, hogy ők bizony nem mennek haza. Lassan besötétedett, órák óta fogytak a kilométerek, amikor a rádióban felcsendült a Magyarország. Ibolya énekelt. A tábor egyik legszebb pillanata volt, amikor Tibi a művészetekről beszélt átéléssel, hittel, szeretettel és én Ibi arcát néztem. Micsoda barátság volt az övék annak idején! És micsoda utat jártak be azóta. Jó volt látni rajtuk a szeretetet, az összetartozást! A régi időket idézte, amikor előkerült a gitár és a csapat együtt zenélt. Emlékszem, a tiszadobi kastély parkjában, az otthon előtti padokon, de sokszor hallgattuk a srácokat! A röplabda pályán őrült csatákat vívtunk, a betonpályán a focisták csaptak össze. Nem sok híja volt az éjfélnek, mire haza értünk. Az üzenetek pedig csak jöttek a családoktól, a köszönet szavai voltak. Én sem tudom eléggé megköszönni annak a sok-sok embernek, aki ismerősként és ismeretlenül segítette ennek a tábornak a létrejöttét! Hála és szeretet van a szívemben, örülnék, ha mindenki érezhetné ezt!