Az egy hét alatt megtett, több mint kétezer kilométer olyan volt, mint egy óriási érzelmi hullámvasút. Robogunk egyik családtól a másikig. Itt boldogságot, örömöt találunk, másutt bánatot, tragédiát. Egyszer boldog vagy, másszor a te lelkedet is marja a bánat… Pár éve óriási nyomorban élt, bántották, boldogtalan volt, ma büszkén mutatja szép kis csecsemőjét, mondja, a párja szereti…  Ma már nagypapa, egy műtét megnyomorította, három unokáját neveli, mert a gyerekei nem gondozzák őket, valami valahol elromlott, pedig nagyszerű srác, kiváló sportoló volt, jó szakmát tanult…. a valamikori kis gazfickót ma a főnöke nekem dicséri, hogy megbízható, dolgozik mint egy gép, pótolhatatlan munkaerő, remek apuka.   Időnként rácsodálkozok, hogy egyik-másik törékeny asszonyka mit kibír, mennyi fájdalmat, nehézséget kell elviselniük, harcolnak a gyerekeikért, a boldogulásukért. Nem jó látni a könnyes szemeket, a fiatal arcokon a korai ráncokat. Aztán látod a nagy családot, ahol felnőtt gyerekek vannak, már csak egy kislánykát kell eltartani. Mindenki több műszakban dolgozik, gyakran csak pillanatokra találkoznak. Az éjszakás nagyfiút felébresztjük a csacsogásunkkal, álmosan botorkál ki a szobából, megöleli az édesapját, édesanyját, puszit nyom a kishúga arcára, az apukája hamarosan indul a munkába. Szinte tapintható a szeretet, ami összeköti őket.    Az autista gyerekek szülei előtt is fejet hajtok, amilyen szeretettel, türelemmel, féltő gondoskodással veszik körül a gyermeküket.  Nehéz az élet, gondolja ilyenkor az ember… Munkában találtuk az egyik fiatalembert. Mindig nyugodt, megfontolt volt, szeretett tanulni. Ma szociális gondozó, sérült  emberekkel foglalkozik.   Gyakran megfordulok ilyen otthonokban. Meglep, hogy milyen nyugalom van a csoportjában. A gondozottak mosolyognak, láthatóan szeretik a gondozójukat.  Másik otthonban pedig gondozottat keresünk…