Azok az emberek akik állami gondozásban nőttek fel, sok tekintetben nagyon nehéz helyzetben vannak. Jellemzően nincs olyan családi háttér, ami a biztonságot jelenthetné. Amikor maguk is családot alapítanak, általában csak magukra számíthatnak. Nehéz megoldaniuk a lakhatásukat és az államtól kapott otthonteremtési támogatás gyakran zsákutcához vezet. A támogatás általában csupán arra elegendő, hogy a munkahelyektől távol eső településeken vegyenek maguknak telket, vagy házat. Így, bár lesz lakásuk, de nem vagy csak komoly áldozatok árán lesz munkahelyük. Például úgy, hogy az apuka messze a családjától vállal munkát, így heteket, akár hónapokat is távol van. Olyan is van, hogy idény munkákat vállalnak, ahol napról-napra megvan a betevő falat, azonban a tél mindig nehéz, akkor szinte egyáltalán nincs ilyen jellegű munka. Sokszor szinte lehetetlenné válik a megélhetésük. Mi általában ezen a ponton találkozunk velük.
Az elmúlt években voltak olyan programunk is, aminek keretében több családot támogattunk abban, hogy új életet kezdjenek városi közegben. Volt közöttük olyan, akit a családja éjszaka tett utcára kisgyerekükkel és volt olyan anyuka is, aki három pici gyerekét nevelte egyedül egy lepusztult házban. A családoknak segíteni tudtunk abban, hogy az új helyen megoldott legyen a lakhatásuk[1] , legyen munkájuk. Az első időben anyagilag is támogattuk a családokat, de fontos volt az is, hogy a beilleszkedésüket tudjuk segíteni. Ezek az események számunkra is sok tapasztalattal jártak. Nem mindenkit tudunk kiszakítani a környezetéből, és nem mindenki alkalmas rá, hogy egy teljesen más közegben kezdjen új életet. Ezért mi ott találkozunk ezekkel a családokkal, ahol éppen tartanak. Fizikailag, lelkileg, ismeretben. Mentorációs tevékenységünk sokrétű: van, akit munkához tudunk segíteni, van, akinek gyermeknevelési tanácsokat tudunk adni, van, akinek pénzügyi vagy adósság rendezéssel kapcsolatban tanácsolunk, van olyan, akit csak meghallgatunk. Sok családnál pedig mindezeket ötvözve jelenik meg.
