“A héten egy kecskeméti iskola az összes tanárával, vezetőivel, dolgozóival és tanulójával beköltözött a szívembe! 

November közepe van, de egy első osztályos kisfiú gyakorlatilag még nem tanult semmit. A szülei nehéz körülmények közül költöztek pár éve a városba. Minden idegen volt neki, félt a sok embertől, a városi forgatagtól. Oviba is alig-alig járt, mire megszokta volna, jött a járvány. Egy másik iskolába kezdte a tanévet. Az első egy-két nap után már nem volt hajlandó suliba menni. Anyukája nap mint nap megküzdött vele, de a folyamatos sírása miatt hazaküldték, mert nem tudott tőle a többi gyerek tanulni. Édesapja szigorú volt hozzá, többször elkérte magát a munkahelyről, hogy ő kísérje be a kisfiút. Így néha ott maradt, de akkor vörösre sírt szemekkel ért haza. Sok küzdelem volt, a szülők mellett nekem is álmatlan éjszakák…. hogy áll majd így talpra, ha már most ilyen hátrányokkal indul? Aztán találtunk egy iskolát, ahol szeretettel fogadták. Meglepő volt, ahogyan beléptünk a suli előterébe. A gyerekek kedvesen és tisztelettel köszöntek. A tanárokkal és egymással beszélgettek. Nem volt kiabálás, rohangálás. A beiratkozást a kisfiú végig sírta. Miután az anyukája kiment a teremből, kétségbeesetten zokogott, szaladt volna utána. Az igazgató, a helyettese és a tanító néni azt mondták, hogy menjek csak nyugodtan, nem lesz semmi baj. Aztán jött a testnevelő tanár bácsi. Az ölébe vette a kisfiút és csendesen nyugtatgatta, hogy nem lesz semmi baj. Az anyukáját hamarosan felhívták, hogy a gyermeke már megnyugodott. Aznap először látta  a kisfiút az anyukája a gyerekekkel játszani az udvaron. A negyedik napon először ment sírás nélkül az osztályba. Hihetetlenül hálás vagyok ennek az iskolának! Megmentettek a jövőnek egy kisfiút! A szívemben örökre helyük lesz! ”